Sokszor nehéz átvészelni egy napot az iskolában, túlélni a tanárok lenéző pillantásait, és figyelmen kívül hagyni a folyton beszólogató diákokat. Mikor már azt hiszed, hogy nem érdekled őket, akkor biztos, hogy valamelyik megtalál és a porba tiporja a maradék büszkeségedet is. Nehéz teljesen elszigetelni magunkat a csúf igazságtól és úgy élni, mintha semmi sem történt volna, és ez nem a valóság lenne. Minden nap csak arra tudok gondolni, hogy mikor lesz már ennek vége, mikor jön valaki, aki segít kijutni ebből az ördögi körből... Egy újabb húzós pénteki nap után fellélegezve zártam be magam mögött a bejárati ajtót, fejben tervezgetve az eseménydús hétvégémet, amit egyedül fogok eltölteni a szobámban. Mikor beértem a nappaliba köszöntem anyáéknak, és elmeséltem, milyen jól éreztem magam a suliban, és milyen klassz volt utána elmenni pizzázni a barátaimmal. A szüleim sajnos nem tudják hogy bánnak velem az iskolában és, hogy nincsenek barátaim, mint ahogy azt sem, hogy délutánonként igazából csak a parkban szoktam sétálgatni, hogy valamennyivel később érjek haza, és így elhiggyék a meséimet. Hiába próbálkozom már évek óta barátokat szerezni, az emberek valahogy nem vesznek észre, ha pedig mégis abból sem barátkozás szokott lenni... A második félév egy hete kezdődött, rohamléptekkel közeledik az év vége, és én még mindig egyedül ülök, még mindig egyedül ebédelek, és még mindig láthatatlan vagyok a számukra. Nem szeretem ezt az érzést, nagyon frusztráló, de amikor végre itthon lehetek, a saját szobámban, és elmerülhetek egy új könyv világában, minden olyan színes lesz és vibráló, mintha minden problémámnak vége szakadt volna... A szombat későn kezdődött a számomra, ugyanis majdnem délig az igazak álmát aludtam. Az egész hétben a hétvégét imádom a leginkább, sőt, csak azt szeretem, mert ilyenkor nem kell bemennem az iskolába, és a család minden tagja házban tartózkodik. Bár a bátyám nem sűrűn van itthon, vagy a barátaival tölti az idejét, vagy a munkahelyén van, de mégis megnyugtató érzés, amikor tudod, hogy olyanok vesznek körbe, akik őszintén szeretnek. Lustán másztam le az emeletről, a lépcső végéhez érve nyújtózkodtam egyet, a gerincem jól esően kiroppant, s arcomon egy vidám mosollyal csoszogtam be a konyhába, ahol isteni illatok keveredtek.
- Jó reggelt! Mi a reggeli? – kérdeztem, ahogy lezuhantam a székre, majd ráborulva az asztallapra még lecsuktam a szemem pár pillanatra.
- Omlett kolbásszal és pirítós. Nutellát sajnos nem tudsz rátenni, elhasználtam az egészet.
- Mire? – egyenesedtem ki dühösen, ahogy tudatomig eljutott az előző mondat. De hát anélkül nem is lehet pirítóst enni...
- Süteményre, drágám. Tegnap este megérkeztek az új szomszédok. Amint megsült a süti, átmegyünk őket köszönteni. Szóval reggelizz meg gyorsan, azután szedd össze magad.
- Muszáj mennem? Nem elég, ha te üdvözlöd őket? Úgyse fogok velük beszélgetni...
- Ő már bemutatkozott reggel, mikor elindult a barátaihoz. Állítólag négy lányuk van, bár nem költöztek be, gondolom idősebbek, meg egyetlen fiuk. Még akár barátok is lehetnétek. – mondta egyre lelkesebben. Mivel anya percenként megállt felettem, hogy leellenőrizze, mennyit is ettem meg fél perc alatt, megelégeltem, s gyorsan felfaltam mindent, majd leöblítettem egy kis tejjel. Semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy jó pofizzak az új szomszédoknak. Kertváros lévén itt mindenki annyira fura. Azt a látszatot akarják kelteni, hogy minden szép és jó, még ha ugyan olyan emberek is, mint bárki más. Arról nem is beszélve, hogy miattuk meg kell szegnem a magamnak tett ígéretem, miszerint el sem hagyom a házat hétvégén... Reggeli után felöltöztem, majd letrappoltam anyához, aki már izgatottan toporzékolt a bejárati ajtónál, kezében egy tál süteménnyel.
- Remélem mi is kapunk, ha már elhasználtad az életmentő nutellámat! – pillantottam rá, durcásan, miközben bele bújtam a cipőmbe.
- A széleit meghagytam nektek, azt nyugodtan megehetitek. – felelte, s már nyitotta is az ajtót. Szemforgatva indultam el utána, és egy hatalmas sóhajjal léptem át az ajtó küszöbét. Nem akarok menni... De anyával nem érdemes ellenkezni, gyorsan lépkedett, s ahelyett, hogy csak átmentünk volna a kerítésfoszlányok között, amik igazából sövények, anya kiment a járdára, majd be az ő feljárójuknál. A hátam közepére se kívántam ezt az egészet, de szó nélkül követtem, kezeimet a zsebembe süllyesztve, majd megálltunk a ház előtt. Furcsa volt a tudat, hogy most már nem üres ez a vén ház. Úgy tűnik felújították valamennyire, bár nem nagyon vitték túlzásba, csak kicsit átfestették és kijavították a ház esetleges hibáit nagyon jól nézett ki.
Apa az udvaron állt egy férfival beszélgetve, gondolom a tulajjal. Nagyon magyarázott valamit, és közben hevesen mutogatott, így egyértelművé vállt, hogy valami emléket mesél. Olyankor mindig elfeledkezik magáról és hadonászik össze vissza. De attól, hogy apa is itt van még durcásabb lettem.
- Miért nem apával jöttét, akkor én nyugodtan otthon maradhattam volna? – nyafogtam anyának, ahogy felléptünk a verandára, de csak egy gyilkos pillantást kaptam válaszul, majd megnyomta a csengőt. Fél perc sem telt el, majd dübörgés zaja hallatszott ki, s már nyílt is az ajtó. Nálam egy aligha alacsonyabb srác állt előttünk, talpig feketében.
- Szervusz – köszöntötte anya – A szomszédban lakunk és... – a srác nem hagyta, hogy anya befejezze, nem törődve a szavába vágott.
- Anya! Hozzád jöttek! – kiáltotta, majd nekünk hátat fordítva ott is hagyott minket. Döbbenten pislogtunk össze anyával, ez aztán a szeretetteljes köszöntés. De pár perc múlva megjelent egy kedves arcú nő, aki bemutatkozott, és beljebb invitált minket. Belülről is szép volt a ház, kellemes színekkel, szép bútorokkal, bár a szobák nagy része még tele volt dobozokkal. A hölgy örült a süteménynek, s rögtön megengedte, hogy tegezzem, mert hogy a fia, Yoongi, aki ajtót nyitott nekünk velem egy idős. És mint ahogy édesanyám mondta, biztos jó barátok leszünk... De ez két okból sem lehetséges. Nem barátkozom valami jól, és az első találkozásunk után ő is elég nagy seggfejnek tűnik. Igen, azt hiszem ez a jó szó rá... Csak egy fél órát voltunk, de többet tudtam meg róluk, mint amit el tudott raktározni az agyam, így egy idő után csak meredtem ki a fejemből. Felbontották a süteményt, így egy szeletet el is raboltam, hogy ne csak a széleiből egyek, ha már a kedvenc édességemet tette bele anya. A fiuk is feltűnt, míg lopott egy szelet süteményt, de hiába kérte az anyja, hogy üljön le hozzánk, csak vállat vont, majd gördeszkával a hóna alatt kiviharzott a házból.
- Ne vegyétek magatokra, kérlek. Yoongi csak dühös, amiért elköltöztünk, de idővel majd megnyugszik. Tényleg nagyon kedves gyerek, csak még új neki ez az egész. – szabadkozott félve attól, hogy ezek után mit fogunk gondolni a fiáról. A hétvégén végül nem találkoztam vele többet, de sokszor eszembe jutott, észresem vettem, hogy rajta gondolkozom, a bunkósága ellenére érdekesnek találtam, meg akartam fejteni.
Hétfőn a buszhoz igyekezve megláttam az udvaron és mivel még új itt, gondoltam nem nagyon ismeri a környéket, ezért megálltam a kertjük előtt, hogy leszólíthassam.
- Szia! Nincs kedved együtt menni suliba? – kérdeztem kedvesen, mire lomha léptekkel megindult felém. Volt benne valami ijesztő, de valami más is, amit nem tudtam beazonosítani, de durván félre vert tőle a szívem. Mikor elém ért ahelyett, hogy bármit is mondott volna, felkapta a gördeszkáját, majd rápattanva hamar faképnél hagyott. Csak döbbenten meredtem utána, mint egy idióta, de bebizonyosodott a feltételezésem, miszerint egy igazi seggfej. Ezek után rohannom kellett, hogy elérjem a buszt, majd a suli elé érve láttam a parkolóban, éppen a suli nagy menőivel beszélgetett. Na persze, fekete ruhák, gyilkos tekintet, bunkó modor és még ez is, bár jól megnézve közéjük illett. Jobbnak láttam elkerülni, és már eszem ágában sem volt vele összebarátkozni. Persze a sors úgy gondolta, megszívat, a szomszéd srácot az én osztályomba osztották be, és lévén, hogy egyedül ülök, az osztályfőnök mellém ültette, egy padba. Mondanom sem kell, mennyire frusztrált lettem, s hamar visszasírtam azt az időt, amikor egyedül ülhettem. Yoongi egy szót sem szólt hozzám egész nap, amint csengettek, felpattant és egyből kimenekült a teremből. Ebédszünetben láttam csak, hogy az udvaron sétálgat, de az feltűnt, hogy nem is próbál barátkozni senkivel, a menőkhöz sem ment oda többet, hiába hívták. Így teltek a napok, egymás mellett ültünk, gyakorlatilag egyszerre indultunk és értünk haza, de soha egy árva szót sem szólt hozzám, még csak vissza sem köszönt, mikor kezdeményezték. Anya és Yoongi anyukája persze tökre örültek, hogy együtt ülünk, meg majd meglátjuk, milyen jó barátok leszünk. Hát nagyot tévedtek. Annak ellenére, hogy haragudtam a srácra, volt benne valami, amitől mindig bámulni akartam. Gyakran órán is elkalandoztam, ahogy őt nézegettem, mert az órák nagy részében a padon feküdt, aludt, vagy csak úgy tett. Egy ilyen alkalomkor történt, hogy az irodalom tanár észre vette az alvó padtársamat és ráordított, de még csak a füle botját sem mozgatta.
- Min Yoongi! – ordított rá – Jó reggelt! Megmondaná, miről is volt szó az elmúlt negyven percben? – kérdezte, mikor Yoongi végre felkelt a padról, majd úgy ahogy felült. Persze mindenki kuncogott és sugdolózott a másikkal, de ő csak unott fejjel nézett farkasszemet a tanárral. Igazából amióta beköltöztek hozzánk csak párszor hallottam a hangját, elég különös hangfekvése van, nem annyira mély, de mégis rekedtes és erőteljes, olyan férfias.
Anya mindig is mondta, hogy túl jó szívem van, de igazat kellett neki adnom, mert nem tudtam megállni, hogy ne segítsek neki. Felkönyököltem a padra, majd nem feltűnően elé csúsztattam a füzetem és ráböktem a jegyzetem címére, s oldalba böktem Yoongit. Meglepő módon rögtön a füzetbe nézett, mintha csak elvárta volna, hogy megmutassam neki. Felolvasta a címet, majd mondott is pár szót az anyagról, ami persze teljesen meglepte a tanárt és a többieket is, de azért nem tette semmissé azt a tényt, hogy mindig alszik az órákon, így büntetést szabtak rá.
- Hétfőre egy legalább két oldal terjedelmű fogalmazást várok öntől, Mr. Min az eddig tanultak valamelyikéről. Valamint a pótlást, mert ahogy látom, még csak füzet sincs maga előtt. – sziszegett a vén hárpia, mire szomszédom unottan bólogatott. Sajnáltam, amiért egy hétvége alatt ennyi mindent kell majd csinálnia, de igazából magának köszönhette. Úgy tűnt, őt mégsem érdekli a dolog, mert óra után csak fogta a táskáját meg a deszkáját és ellógott az utolsó két óráról. Persze a tesitanár majdnem tüzet okádott, hogy hogyan is tűnhetett el, amikor előtte még itt volt, de a jó szívem megint kihúzta őt a szarból. Azt hazudtam rosszul lett és haza kéredzkedett. A tanár elég furcsán méregetett, mintha nem akarna nekem hinni, de végül úgy gondolta, hogy nem hazudok. Igazából én sem feltételeztem magamról, hogy hazudnék a tanáraimnak valaki miatt, aki bunkó és rideg velem, de úgy tűnik, tényleg nagyon nagy szívem van. Suli után ismét a parkon át mentem, hogy egy órácskát sétálgassak, s ekkor láttam meg Yoongit a gördeszkapályán két hozzá hasonló, nálunk idősebb sráccal beszélgetni. Legalábbis úgy tűnt, egész addig, míg az egyik fel nem állt, és el nem kezdte lökdösni. Megpróbáltam közelebb menni, hogy hallhassam őket, ezért elbújtam egy nagyobb bokorba. Hamar rájöttem, hogy tényleg nem barátok, de még csak jóban sincsenek. Mindenfélét magyaráztak neki, de Yoongi is mondta a magáét elég keményen. Folyamatosan káromkodott, mindennek elhordta az ott lévőket, majd a következő pillanatban előre lendült és behúzott egy hatalmasat az előtte állónak, de az erősebb volt. Ledermedve néztem a dulakodást, míg nem a másik srác is csatlakozott, s ketten már könnyen elbántak vele. Az egyik lefogta hátulról, bár Yoongi ficergett, nem tudott szabadulni, így a másik előröl belevágott a gyomrába. Tudtam, hogy segítenem kellene, de nem tudtam hogy segíthetnék, hisz rettegtem. Még sohasem verekedtem, és nem is nagyon hittem, hogy erősebb lennék náluk. De amikor harmadjára ütötte meg, most már az arcát, és ő egy fájdalmas nyögést hallatott, kiugrottam a bokorból. Persze minden szem rám meredt, még Yoongi is idenézett, bár az újonnan szerzett monoklijától nem nagyon láthatott. Na most légy okos, Jungkook – gondoltam, majd hirtelen eszembe jutott egy ötlet. - Kihívtam a zsarukat! Két perc is itt vannak! – kiáltottam, mire elengedték Yoongit és felém indultak. Ez egy nagyon hülye ötlet volt, de mielőtt elérhettek volna hozzám, Yoongi tarkón csapta az egyiket a gördeszkájával, aki elesett, a másik meg megdöbbenve fordult hátra, de ő már ütött is, s a pasas arca egy hangos csattanással találkozott Yoongi öklével. Megingott, majd a földre esett, bár nem veszítette el az eszméletét, ez jól látszott. Csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal, míg nem Yoongi futásnak eredt és ahogy elhaladt mellettem, megfogta a kezem, majd magával rántott.
- Fuss! – kiáltotta, mire a lábaim maguktól mozdultak. Soha életemben nem rohantam még így, de most nem volt választásom. Tudtam, ha az a két pasi utol ér minket, kiverik belőlünk még a szart is. Ebben a vérfagyasztó helyzetben, ahogy éppen őrült módjára rohantunk, az agyam egyetlen egy dologra tudott koncentrálni, még pedig arra a tényre, hogy Yoongi még mindig fogta a kezem. Fogalmam sem volt, miért, de a hasamban bizsergető érzést éreztem, a kezem szinte lángolt ott, ahol hozzám ért, a szívemről nem is beszélve. De persze letisztáztam magammal, hogy csak a halálfélelem miatt érzek ilyesmiket, és próbáltam nem erre figyelni. Yoongi olyan fürgén szedte a lábát, hogy alig bírtam tartani vele a lépést, és ha nem fogta volna a kezem, egész biztos, hogy megálltam volna, bár így is nagyon szúrt az oldalam.
- Várj! Állj meg, nem bírom! – mondtam, de még mindig futott, hátra se nézve. – Yoongi! – kiáltottam a nevét, mire rögtön megtorpant. – Nem bírom! – lihegtem, s a térdemre támaszkodva próbáltam levegőhöz jutni.
- Tudod hol vagyunk? – kérdezte hozzám hasonló állapotban.
- A lakótelepnél. – feleltem. – Három saroknyira az utcánktól. Éppen csak hogy felegyenesedtem, a hátunk mögött megjelent a két pasi, és mi újult erővel kezdtünk el rohanni. Már nem fogta a kezem, de így is sikerült vele tempót tartanom, aztán eszembe jutott valami. Megragadtam a kezét, majd félre rántottam a sikátorba, ahol néhány nagyobb kuka állt. Az egyikre felkapaszkodtam, majd érte nyúltam, s bár nem tudta, mi is a tervem, rámarkolt a kezemre, s én felrántottam magamhoz. A tűzlépcsőn rohantam fel, egyenesen a tetőre. Régebben sokszor jártam erre, amikor a „barátaimmal” voltam, így jól tudtam, hogy a házak között csak egy kis lépésnyi távolság van. Yoongi megtorpant az első ugrásnál, de amikor látta, milyen kicsi is a távolság, könnyedén átlépte. Néhány házon át ugráltunk, s mivel a tetőre nem jöttek utánunk, úgy gondoltuk, lemehetünk. A ház tövében megálltunk, Yoongi szétnézett, majd egyszer csak elkezdett tolni.
- Menj! Menj! Menj! – hadarta szinte suttogva, s bepréselt a két ház közé. Egész a végéig oldalaztunk, és ezzel nem is lett volna semmi baj, de ahogy a végén megálltunk, teljesen egymáshoz nyomódtunk. Éreztem a mellkasomon a hevesen dobogó szívét, közelről, szinte pár centiről megvizsgálhattam az arcát, ami egyszerűen hibátlan volt, a szemei annyira feketék voltak, szinte elvesztem bennük. A kialakuló helyzet miatt, és nagy lihegésnek köszönhetően nem bírtam megállni, hogy le ne pillantsak enyhén szétnyílt ajkaira. A futástól kiszáradt száját enyhén megnyalta, mire testemet kellemes borzongás járta át. Egy idő után megéreztem magamon a pillantását, így tekintetemmel a szemére fókuszáltam, ami kíváncsian méregetett. Az arcomba tódult az a maradék kis vér is, ami esetleg még nem jutott fel odáig, teljesen zavarba hozott, szerettem volna elbújni előle. Pár perccel később lépések hangja hallatszott, majd láttuk a kis résen keresztül elsuhanni a két alakot. Yoongi lélegzetvisszafojtva figyelte őket, s miután eltűntek a látóterünkből, kiengedte a tüdejében raktározott levegőt. Vártunk pár percet, majd kikecmeregtünk a sikátorból, elindultam és ő némán követett, míg a házakhoz nem értünk. Nem akartam, hogy hálálkodjon, bár jól esett volna egy köszönöm, de ő csak fogta magát, és beballagott a házukba, faképnél hagyva engem.
- Megjöttél, édesem? – sietett elém anya ragyogó mosollyal, mikor becsuktam magam mögött a bejárati ajtót – Kivel voltál?
- A szomszéd sráccal... – feleltem, míg kiléptem a cipőmből, majd mielőtt kérdezősködni kezdett volna a lépcsőn felcammogva bemenekültem a szobám rejtekébe. Csalódott voltam, amiért Yoongi egy szó nélkül faképnél hagyott. Tényleg nem vártam nagy hálálkodást, de azért csak megmentettem az életét, na jó az életét nem, de nekem hála megúszott egy nagyobb verést. Bár részben ő is segített rajtam... Letusoltam, megírtam holnapra a házi feladatokat, de még ez sem terelte el a gondolataimat. Igazából nagyon is lovagias volt, ahogy megmentett, a pillanat, amikor kézen fogott, mintha még mindig érezném selymes bőrének érintését. Ahogy visszaemlékeztem a parkban és a háznál történtekre éreztem, hogy fülig pirulok. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy vegyek egy mély levegőt, de még így is őt láttam magam előtt, ahogy hozzám préselődött és a kiszáradt szája vészesen közel volt az enyémhez...
Gondolataimból valamilyen zaj riasztott fel, de mire kinyitottam a szemem, már semmit sem hallottam. Azt hittem csak képzelődtem, amikor újra hallatszott a hang az ablak felől. Mintha egy kő koppant volna a szobám ablakának üvegen. Megragadtam a baseball ütőt, ami még a bátyámé volt, mikor még általánosba járt. Ahogy az ablak mellé értem, újra hallottam a hangos puffanást, amitől ijedtemben majdnem felsikoltottam, de még időben kontrollálni tudtam hirtelen előtörő érzelmeimet. Hiába szerettem volna kikukucskáltam, nem láttam senkit, így kénytelen voltam feltolni az ablakot.
- Na végre, azt hittem már alszol – hallottam meg Yoongi hangját, s pár perccel később megpillantottam a velem szemben lévő garázson.
- Te mit csinálsz ott kint?
- Ülök, azt hiszem. – felelte egyik szemöldökét felhúzva, gúnyosan.
- Jó, de miért a garázstetőn?
- Mert innen látni a csillagokat. – pillantott fel az égre, mire én is követtem a mozdulatát. Az ég tényleg gyönyörűen ragyogott, bár a tölgy fa lombja kissé belógott a képbe, de attól függetlenül így is egészen szép látvány volt. Mivel a két ház egymás tükörképe, a mi kis „kiülőnk” szembe volt az övékkel, így mikor kimásztam, és lehevertem a kis tetőrészre, Yoongival találtam szemben magam, aki elégedetten mosolygott rám, majd újra a csillagokra bámult. Annyi mindent szerettem volna kérdezni tőle, hogy kik voltak azok a srácok, miért akarták megverni, vagy hogy miért menekült el a suliból, de olyan békésnek és vidámnak tűnt, ahogy az orra alatt mosolygott, miközben a szemeiben tükrözve ragyogtak a csillagok...
- Egyébként kösz... – mondta, aztán suttogva hozzátette – A mait, meg mindent.
Meglepett, furcsa mód a szívem hevesebben kezdett verni, tényleg nagyon jól esett.
- Ó, szívesen. Azt hiszem...
- Csak hiszed? – kérdezte enyhén felnevetve.
- Nem, komolyan, csak nem tudom, miért keveredtél bajba.
- Mert nem tetszett nekik a képem, ennyi. – vont vállat hanyagul.
- És a suliban miért alszol?
- Mert mindent tudok.
Az állam hangosan koppant a tetőn, mire Yoongi végre felült, és így egy magasságba kerültünk.
- Úgy értem, már buktam, kétszer is. Mindegy, ki tartja az órákat, amit egyszer megtanultam, az megmarad. Szóval álmomból felkeltve is el tudom mondani a Szentivánéji álom tartalmát.
- Akkor nem is kellett volna mutatnom a füzetem?
- De. – nevetett – Mivel végig aludtam, és gőzöm sem volt róla, mit vettetek közben. Szóval tényleg, kössz.
- Ó! – mosolyodtam el én is – Igazán nincs mit.
Abban a pár percben, amit beszéd nélkül töltöttünk próbáltam megemészteni amit mondott. Szóval igazából okos, vagy inkább tapasztalt, hiszen kétszer bukott, de akkor ez azt jelentené, hogy idősebb nálam?
- Nyugodtan mondd. – pillantott rám. - Látom, hogy kérdezni szeretnél valamit. – sóhajtott unottan, majd újra elfeküdt a tetőn.
- Ha buktál kétszer, akkor idősebb vagy nálam.
- Jah, két évvel. Gondolom.
- Akkor már tizennyolc vagy?
- Leszek, márciusban. – felelte a csillagokat vizslatva – Akkor végre megpattanhatok innen és kurvára leszarom majd a tanárokat meg mindent. Eltűzök innen, zenész leszek Japánban vagy Amerikában, bánom is én csak ne kelljen itt maradnom.
- Zenész? Úgy érted, mint egy pop banda sztárja, vagy valami?
- Még nem tudom. – vont vállat – Én csak rappelni akarok, esetleg zenét szerezni, szöveget írni vagy ilyesmit. – felelte, lehunyva pilláit, elmerülve a gondolataiban. Yoongi és a zene. Igazából simán eltudnám képzelni egy mostani banda rappereként, de akár szólóban is, meg van hozzá az arca, és a hangja alapján rappernek sem lehet rossz. Még ha lázadó magatartás is, tetszik az ötlet, hogy elszökik innen, valahogy felvillanyoz... Ez a nap volt életem egyik legjobbja, annak ellenére, hogy nem indult valami fényesen. De ennek a csodálatos napnak köszönhettem, hogy Yoongival barátok lettünk. Felajánlottam, hogy segítek megírni a háziját, amit a tanár adott neki, de nem fogadta el, másnap reggel arcán büszke mosollyal mutatta, hogy megcsinálta egyedül, miközben a garázstetőt állt. Ez lett a titkos találkozóhelyünk. Igazából elég lett volna, ha kihajolunk az ablakon, hiszen könnyedén tudtunk volna beszélgetni, de így mégis csak izgalmasabb volt... Azt hiszem bátran állíthatom, hogy elválaszthatatlanok lettünk. Megszűnt a némaság, végre szólt hozzám valaki. Ő volt az egyetlen ember, aki nem csak nézett, de látott is engem. És az élet nem csak fekete és fehér volt többé, hanem színes és vibráló, mint a könyvekben, melyeket olvastam. Amikor együtt voltunk, nem számított a külvilág, mindig tudtunk miről beszélgetni, vagy bohóckodni. Az órák izgalmasak lettek, mert Yoongi, ha úgy volt kedve, narrátorként mondta a történéseket, kiparodizálta a tanárokat és a többieket egyaránt. A saját kis világunkban éltünk és végre elkezdtem igazán élni. Természetesen együtt mentünk és jöttünk is suliból, Yoongi gyakran gördeszkával, ami engem is el kezdett érdekelni, és próbált is tanítani annak ellenére, hogy nagyon nem ment. Imádtam ezeket a pillanatokat, mert mindig fogta a kezem vagy a derekam, miközben én a vállába kapaszkodtam...
Az ember hamar megérzi, amikor szerelmes. Ha meglátod, máris boldogabb vagy, mosolyogsz, a szíved hevesebben ver, néha a torkod kiszárad és bizseregni kezd a gyomrod, mikor a közeledben van. Álmodsz róla és mikor lehunyod a szemed, magad elé tudod képzelni az arcát vagy egy közös emléket. Próbálsz kevesebbet pislogni, hogy ne maradj le róla, hogy örökre elmédbe véshesd számodra már szinte tökéletessé vált mivoltját. A világ leggyönyörűbb tettének érzed minden apróságát, amikor nevet és a szeme apró félholdakká válik, vagy ahogy csak rád néz, vagy éppen a neveden szólít. Amennyire csak lehetséges volt, beleszerettem. Feltétel nélkül, visszavonhatatlanul, olyannyira, hogy képtelen voltam szinte létezni is nélküle. Persze gondoltam rá, hogy elmondom neki, de nem különösebben mutatott irántam vonzalmat. Inkább csak jó barátként kezelt, legjobb barátként, de sohasem másképp. Egy esős januári éjszakán Yoongi kopogott az ablakomon. Meglepett, mert egész este nem jelentkezett, és már tíz is elmúlt, amikor mégis csak felbukkant. Az eső szakadt, így bőrig ázott, mire beengedtem. - Miért nem szóltál, hogy jössz? Már ágyba voltam. – mondtam neki, miközben ő belépett mellettem az ablakon. Az arca komor volt, nem mosolygott, de még csak a szemében sem láttam azt a csillogást, ami mindig ott lapult. Jól tudtam, hogy valami baj van. Nem akartam rákérdezni, hisz mindig mindent elmond, ha meg mégsem, jobb nem faggatózni. Ezért csak a fürdőbe lopóztam és egy törölközővel tértem vissza. Yoongi ott állt a szobám közepén, a pólója a radiátoron volt, annak ellenére, hogy nem is ment a fűtés, és kissé vacogva dörzsölgette a karját.
- Összevesztem apával... – mondta ki aztán, ahogy elvette a törölközőt, majd némaságba burkolózva törölközni kezdett. Majd megölt a kíváncsiság, de csak leültem az ágy szélére és vártam, hogy folytassa.
- Adhatok egy pólót, ha szeretnéd.– pillantottam fel rá, s egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, de aztán nemlegesen megrázta a fejét. – Hozzak teát, hogy felmelegítsen? Vagy ennivalót? Esetleg valami mást?
- Ne, nem kell. – motyogta – Itt aludhatnék?
- Itt? Mármint velem? – kérdeztem meglepve, s a szívem máris gyorsabban kezdett verni.
- Csak ha nem gond. – pillantott rám kiskutya szemekkel, és még ha akartam volna sem tudtam volna nemet mondani, mert Yoongi feltérdelt mellém az ágyra, majd bevetődött a másik oldalra. Nem tudtam, mihez kezdjek. Még sohasem aludtam senkivel egy ágyban, pláne nem olyasvalakivel, akibe szerelmes voltam. Az ajtóhoz lépdeltem, és bár nem szokásom, ráfordítottam a zárat. Azért talán mégsem lenne szerencsés, ha reggel anya benyitna, és egy félig meztelen Yoongival találna az ágyban...
- Van kedvenc dalod? – kérdeztem meg, ahogy bebújtam a takaró alá és arccal egymás felé fordultunk. Még nem láttam a sötétben, így az arcát sem, csak a lélegzetét éreztem magamon.
- Miért? Beteszed nekem? – kérdezte csöndesen, s mintha elmosolyodott volna.
- Hm, úgy gondoltam elénekelhetnénk.
- Jó lenne, de anyukád meghallana minket és most nincs valami sok kedvem az énekléshez. De azért köszi, rendes tőled. – felelte, majd mintha közelebb csúszott volna hozzám. A szívem annyira vert, hogy szinte nem is hallottam mást. A szemeim kezdtek hozzá szokni a sötétséghez, így elég volt a Hold fénye is, hogy lássam az arcát, és csillogó szemeit. Fúrta az oldalam a kíváncsiság, hogy min is vesztek össze apukájával, de még mindig nem mondta el, én pedig nem szeretném felhozni, mert nyilván azért nem beszél róla, mert nem akar, bár biztos csak összekaptak valamin, túl nyugodt ahhoz, hogy komolyabban veszekedjenek. Egy ideig némán feküdtünk egymással szemben, igyekeztem a szemébe nézni, de olyan sokszor nyalta meg a száját, amitől úgy éreztem, hogy nekem is ezt kell tennem. Azért is, mert kiszáradt, ahogy az övét néztem, és mert a nyelvem magától mozdult. Talán valami ösztönös reakció. Egyre jobban éget a vágy, hogy megcsókoljam, de nem merem és azt nem tudom, hogyan kell. Sohasem csókolóztam, még csak szájra puszit sem kaptam senkitől. A „hét perc a szekrényben” játéknak már kisebb koromban is nagy kerülője voltam, bár nem is adódott sokszor alkalmam csatlakozni a többiekhez, hiszen nem igazán kedveltek.
- Yoongi, te csókolóztál már? – tettem fel a kérdést, és még a sötétség ellenére is láttam, mennyire meglepődött.
- Persze! Miért, te nem?
- Nem igazán...
- Nem igazán? Az milyen? – kuncogott fel.
- Jó, nem csókolóztam még soha.– sóhajtottam fel kissé sértetten. – Milyen érzés?
- Megcsókolni valakit? – kérdezte, s én bólintottam. Először azt hittem nem látta, de mégis folytatta. – Puha, forró, bizsergető. Már ha olyannal csinálod, aki tetszik.
- És ha nem?
- Akkor semmi különleges.
- De mit csinálsz a nyelveddel? Úgy értem... a könyvekben mindig „táncnak” írják, vagy „kergetőzésnek”.
- Ó, édes istenem – nevetett fel kissé hangosabban – Nem mondod komolyan, hogy elhiszed azokat a maszlagokat. A felét legalább olyan nők írták, akik bűn rondák és még soha életükben nem csókolóztak!
- Ugyan! A legtöbbjük felnőtt nő, vagy idős asszony. Kizárt, hogy nem csókolóztak soha. Csak nem tudom, mit is kellene csinálni egy csókban.
- Ez ösztönből jön.– vágott közbe – Vagy ha mázlid van, a másik fél tapasztaltabb, és valamennyire irányít. Bár a lányok nem igazán szeretik az első csókos pasikat, és pláne nem a szűz pasikat, kivéve, ha találsz olyat, aki még hozzád hasonlóan szintén az. Mert ha nagy a szerelem, annak örülnek, ha egyszerre vesztitek el.
Szüzesség? Az egész arcom lángba borult. Kétlem, hogy valaha is elveszítem a szüzességem, tekintve, hogy Yoongiba vagyok szerelmes...
- Ülj fel! – szólt rám, majd ő is azt tette mellettem.
- Mi? Minek? – kérdeztem, de csak megfogta a kezem és felrántott.
- Megtanítalak csókolózni. – jelentette ki könnyedén, amitől én úgy ültem fel, mintha rugó lenne a hátamban. Nem akartam semmit sem mondani, nehogy félre értsen, és azt higgye, undorodom a dologtól. De azt se akarom, hogy rájöjjön a titkomra. A szívem a torkomba ugrott, izzadt a tenyerem, bizsergett a gyomrom, fogalmam sincs, hogy ezek normális tünetek -e, de nagyon izgultam. Yoongi törökülésbe ült elém, így én is leutánoztam.
- Nem jó, kapcsold fel az éjjeli lámpádat, hogy láss engem.
Látni őt? Azt hittem csukott szemmel szoktak csókolózni. Legalábbis anyáék úgy szoktak és a filmekben is úgy láttam. De azért teljesítettem a kérését, először szemfájdító volt a hirtelen világosság, bár a kék fény eléggé hangulatossá tette a szobát. Kíváncsian, de belül rettegve pislogtam felé, s vártam, hogy elkezdjük.
- Szóval, ha meg akarsz csókolni valakit, próbálj meg ügyelni a körülményekre és az időzítésre.
- Oké, megjegyeztem!
- Helyes. – mosolyodott el – Szóval, szép lassan hajolj hozzá közel, valahogy így. – motyogta valamennyivel halkabban, majd felém hajolt, majdnem olyan közel, mint ahogy az ágyban feküdtünk. – Ha nem vagy biztos magadban, inkább állj meg egy kicsivel előtte, csak hogy megadd neki a lehetőséget, hogy a maradék távolságot ő zárja be köztetek, ha tényleg akarja. Ha nem, így is úgy is halál ciki lesz, de ez most nem fontos.
- Köszi a biztatást, tényleg. – ha lehet, még idegesebb lettem és a szívem is teljesen bepörgött.
- Ha a partnered is benne van – suttogta szinte a számra, de még mindig a szemembe nézett – óvatosan érintsd a szádat az övéhez, de ne úgy, mintha puszit akarnál adni, ne csücsöríts, csak épp hogy elnyílik a szád, valahogy így.. – egy röpke pillanatig azt hittem, rajtam mutatja be, de kicsivel hátrébb húzódott, majd megmutatta a résnyire eltátott száját, ami nagyon de nagyon szexi volt, hatalmasat kellett nyelnem, hogy ne nyögjek fel a látványra.
- Aztán ha ez megvan, apró puszikkal kóstolgasd a száját, de ne harapdálj, az első csóknál még nem biztos hogy ki kellene próbálnod, de ha minden rendben van, akkor átdughatod a nyelved is.
- És ha véletlenül megharapom? – kérdeztem kissé rekedtebben, mint szerettem volna.
- Ilyen bakik elő fordulnak. Vagy nevettek egy jót, vagy az utolsó csókod volt a csajtól, ezt nem lehet kiszámítani.
- Elég bonyolult. És mi van, ha nekem nincs benne az ösztönömbe? Ha elszúrom az első csókom? Azt mondják az ember mindig emlékszik rá, és sok mindent meghatároz a későbbiekben... – magyaráztam az eddig gyűjtött információimat, mire Yoongi felnevetett, de hamar a szájára nyomta a tenyerét.
- Az első csók csak egy mérföldkő, amin túl kell lenni. Szerintem semmit sem befolyásol, mert először mindenki béna. Gyakorlat teszi a mestert.
- Te emlékszel még az első csókodra? – kérdeztem, s ő gondolkodva meredt rám.
- Nem igazán, mármint az tudom, hogy hetedikes voltam és egy házibuliban üvegeztünk, magára az érzésre nem emlékszem, csak egy csók volt.
Azt hittem tényleg mindenki tisztán emlékszik az első csókjára. Én szeretném olyasvalakinek adni az első csókot, akit szeretek. Például Yoonginak...
- Na, gyerünk. Mutasd mit tanultál eddig! – szólt rám, majd feltérdelt, s én újból utánoztam a mozdulatát, csak hogy egy magasak legyünk.
- Lassan közelebb hajolok. – motyogtam, miközben közel hajoltam hozzá – de még hagyok helyet, hogy ő is léphe... – de nem tudtam befejezni, mert Yoongi két meleg tenyere az arcomra simult. A szívem majdnem kiugrott, az egész testem remegett, ahogy a szemembe nézett. Talán csak a lámpa fényétől, de sokkal világosabbnak tűnt a szeme, és a szája is nedves volt. Egész biztos nemrég nyalta meg, de lemaradtam róla, mert képtelen vagyok elszakadni a szemétől. Nem tudtam, mit akar, hogy csak játszik-e vagy valóban megszeretne csókolni. Jobbnak láttam nem szólni, csak némán vártam, hogy tegyen valamit. Szinte nem is pislogott, úgy meredt a szemembe, majd határozottan láttam, hogy a számra nézett. A szívem óriásit dobbant, amitől megborzongtam, a tenyerem még jobban izzadt, s a testem átvette az irányítást az elmém felett. Közelebb hajoltam, csak néhány millimétert, szinte nem is látszott, de már nem tudtam magam megtartani, meg kellett kapaszkodnom Yoongiban, de mivel nem viselt pólót, a meztelen mellkasára tettem a kezem, s mintha csak ez lett volna a jel, bezárta a köztünk lévő távolságot, s ajkát az enyémhez nyomta. Az egész testem megremegett, éreztem azt a bizonyos bizsergető érzést, melyről már oly sokszor olvastam, mintha pillangók keltek volna szárnyra a gyomromban, annyira meleg volt. Igyekeztem fejben tartani, amiket mondott, bár szinte lehetetlen volt másra koncentrálnom, mert annyira jó volt. Aztán még forróbbat éreztem, ahogy a nyelvével végig nyalt az alsó ajkamon, döbbenetemben eltátottam a szám a jól eső érzésre és elakadt a lélegzetem. De Yoongi ezt biztatásnak vette, bár amúgy sem ellenkeztem volna, viszont meglepett, hogy kicsit oldalra döntötte a fejem, majd megéreztem a nyelvét a számba siklani. Puha volt és édes, a szívem már ijesztően gyorsan vert, remegett mindenem. A kezemmel alkarjába kapaszkodtam, s ő még mindig a tenyerei között tartotta az arcomat, mintha félne, hogy elhúzódom tőle. Mindketten hangosan szívtuk be a levegőt, majd újból megmozdult a nyelve, végig simítva az enyémen, melyet próbáltam viszonozni. Nem érdekel, ha nem fog rá emlékezni, hisz az elsőre sem emlékszik már, de egészen biztos vagyok benne, hogy én sohasem fogom elfelejteni, mert tőle kaptam az első csókom, az első szerelmemtől. Nem akartam, hogy vége legyen, és úgy tűnt, ő sem, mert nem állt le, szüntelenül csókolt. De mintha csak az égiek meghallották volna, hogy gondolatban azért imádkoztam, hogy sohase érjen véget, Yoongi elhúzódott, de nem engedett el. A szemei olyan gyönyörűen csillogtak, mint az első közös tetőn töltött éjszakánkon a csillagok. Igyekeztem levegőt venni, hogy pótoljam a hiányosságot, de még mindig a csók hatása alatt voltam.
- Életem legjobb első csókja, veled. – súgta az ajkamra, de nem hagyott időt megszólalni, újra ajkaimra mart. A kezeivel átölelt, egyik a hátamra simult, a másikkal a derekamnál húzott közelebb magához, melynek köszönhetően megéreztem egyszerre verő szívünket. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán szeret, talán ő is érez irántam valamit, de nem mertem megkérdezni és nem is akartam megszakítani a csókot, hisz annyira jó volt. Különleges érzés volt, annyira új, de mégis úgy éreztem, mintha egész életemben Yoongit csókoltam volna. Végül vége lett, elváltunk egymástól, mindketten levegőért szuszogtunk, de nem eresztett el, csak engedett az ölelésen és így végre a szemébe tudtam nézni.
- Yoongi, én szeretlek. – suttogtam el vallomásom könnyes szemekkel, rettegve a visszautasítástól. Úgy éreztem, nem bírom tovább magamban tartani, ki kellett mondanom.
- Én is téged, Jungkook. – felelte halkan egy gyengéd kis mosollyal, majd magához ölelt.
- Olyan gyorsan ver a szíved.
- Mert itt vagy velem. És nekem csak ez számít. – vallotta be, s úgy éreztem, ennél boldogabb már nem is lehetek. Átöleltem én is, szorosabban, amennyire csak tudtam. Olyan volt mintha álmodtam volna, annyira könnyűnek és önfeledtnek éreztem magam. Ugyan féltem a holnaptól, a következményektől, nem akartam mással foglalkozni, csak Yoongival. Ettől a naptól fogva minden megváltozott, együtt aludtunk, csókolóztunk, ölelkeztünk, mint minden normális pár a földön. Nem kellett többé magányosan sétálgatnom délutánonkén és a szobámban töltenek minden hétvégémet. Már nem voltam magányos, nem voltam egyedül, hisz megmentettek, Min Yoongi, akit szívből szeretek, és aki szintén szeret engem.
