Egy másik dimenzióban (EXO: Sehun x Luhan) - One Shot

LuHan POV

Segélykérően a srácok felé néztem, de ők, mint mindig, csak sajnálkozva viszonozták pillantásom. Magamban áldva az eget meg a minden mást figyeltem újra Sehunra, aki önmagából kikelve kiabált, jelen esetben velem. Ugyan kivel mással? Mindig, mindenhol engem szed elő, és a legrosszabb az egészben, hogy nem tudom miért.

Az utóbbi időben csak veszekszünk... És ez otthon is, most éppen a hotelban is folytatódik, egészen addig, míg egyikőnk rá nem csapja az ajtót a másikra. Mint mindig, most is én fogom emiatt rosszul érezni magam.

- Ha nem lettél volna ott, ez az egész nem történt volna meg! - folytatta gondolatmenetét, ám most elhallgattattam, szorosan karjaimba vontam.

Arcomat a nyakába fúrtam és egy pillanatig még el is hittem, hogy megnyugszik. De tévedtem... mert bármi ilyesmi érintésre azt hiszi, van vele valami hátsó szándékom. Pedig csak egyszer vétettem. Akkor, amikor úgy tűnt hasonlóak az érzései, de tévedtem, mert amikor ajkaimat az ő, puha, édes ajkainak nyomtam, szinte azonnal ellökött magától.

Soha nem fogom elfelejteni undorral teli arckifejezését, de azóta úgy tűnt megbocsátott. Végül rá kellett jönnöm, hogy nem igaz mindaz, amit elképzeltem. Sehun egyáltalán nem bocsátotta meg, hogy belészerettem. Sőt, már az is idegesíti, hogy a férfiakat szeretem. Pedig ha tudná, hogy egyetlen szaváért, bármit meg tudnék adni, máshogyan vélekedne mindenről. Ha tudná, hogy milyen lenne velem, nem akarna más életet élni. 

- Eressz el, barom! Gyűlöllek! - újra átéltem azt, mikor ellökött magától.

Elfordult és a saját szobájába zárkózott, orrom előtt becsapva az ajtót. Könnyeim szabad utat kaptak, a fának dőltem és Sehun nevét ismételtem miközben ajtaját ütöttem. Nem érdekelt, hogy hányan néznek, hogy rájönnek a titkomra.

- Luhan... Menj a szobádba. - fogta meg a vállam Kris, egész testem remegett és ezt ő is érezte, nem engedett el, segített a szobámig jutni, hogy aztán magamra hagyjon. 

Az ágyra rogytam, fejemet a párna alá dugtam, elképzeltem, ahogy megfojtom magam. Mennyivel egyszerűbb lenne, nem igaz? Itt hagyni ezt a mocskos, romlott világot, ahol nem lehetek önmagam, ahol nem akar engem viszont az, akivel szeretnék lenni.

Nem hiszek a mesékben, hogy majd eljön más, aki megkapja a szívem. A gond az, hogy a szívem már 2 éve Sehuné, senki másé. Csak, ő nem tud rá vigyázni, számtalanszor töri össze nap, mint nap, nem foglalkozva azzal, hogy egy nap, már nem fog újra feldobbanni. Örökre elalszik, megáll, mintha csak az időt állítaná meg.

Ki tudja, kinek fogok hiányozni. Titkon remélem, hogy Neki is, hacsak egy apró, baráti szeretetet is táplált irántam.  Óriási indulattal keltem fel, letöröltem arcomról a sós cseppeket és feldúltan mentem a fürdőbe. Nem érdekelt most semmi, mintha fejemet ellepte volna a köd, úgy nyitottam ki a szekrényt és kezdtem kutakodni benne.

Egy valamit kerestem, felelőtlen dolgot készültem tenni tudtam jól. Én mégis egy pengével a kezemben törtem ki az ajtón, majd be Sehunén, mit sem törődve azzal, hogy esetleg zavarnám. Őrültnek éreztem magam és úgy is nézhettem ki külső szemmel nézve.

- Sehun! - emeltem fel a hangom, mikor nem láttam sehol a szobájában.

Lábaim földbe gyökereztek, első gondolatom arra vezetett, hogy biztosan egy csajjal tölti idejét. Rettenetes fájdalmat éreztem a mellkasomban, s helyét egy pillanat múlva a félelem vette át, mikor meghallottam a hangját. Hát itt van...

Szívem a torkomban dobogott amint a fürdője felé lépkedtem, hallottam lélegzetvételeit, pedig elég messze voltam még tőle. 

- Sehun...? - szólítottam meg aggodalmas hangon, fogalmam sincs, mi történhet vele, de milyen buta is vagyok?

Lépéseimet felgyorsítottam, a penge kiesett a kezemből, kinyitottam a fürdője ajtaját. Az egész alakos tükör előtt ült, homlokán gyöngyözött izzadtsága, arca beesettnek tűnt, mintha hirtelen fogyott volna rengeteget.

- Te jó ég! - rohantam oda hozzá és megpróbáltam felállítani, de egyből elengedtem mikor fájdalmasan felkiáltott. - Sehun, mi történt? - kérdeztem kétségbeesetten.

Könnyes szemekkel nézett fel rám, majd a tükörre. Tekintetem én is odavezettem, értetlenül ráncoltam össze a homlokom és néztem újra le, de akkor Sehun már nem ült ott, olyan összetörten...

Sehun POV

A fájdalom enyhülni látszott, és már fel is tudtam állni. Olyan volt, mintha a tegnap estét végigpiáltam volna, most pedig azt sem tudom, mi van velem, és hogy hol vagyok. Betudtam annak, hogy így volt, azt pedig csak álmodtam, hogy maga a tükör nyelt el magával.

Fejemet fogva néztem körbe, hogy most mégis hova jutottam el az éjszaka. Legnagyobb meglepettségemre, a házunkhoz. A Luhannal közös házunkhoz, amit már másfél éve eladtunk.

1 éve nem is olyan jó a kapcsolatunk, nem hiszem, hogy együtt tudtam volna vele lakni. Összezavarodva néztem körbe, nekem most nem itt kéne lennem, az még megvan, hogy éppen turnézunk. Szóval fogalmam sincs arról, hogy hogyan kerültem ide.

 Autómotor hangját hallottam, így arra fordultam, amerről a hang jött. Legnagyobb meglepetésemre, Luhan autója fordult be a ház előtti kavicsos helyre, majd kiszállt belőle ő, felvonva a szemöldököm indultam meg felé.

-Luhan, mégis mi ez az egész? Miért vagy itt, és én miért vagyok itt? - kérdeztem mikor elé értem.

Szélesen elmosolyodott, és mintha átnézett volna rajtam, kitárta karjait, ezzel még nagyobb értetlenségbe fojtva engem. Aztán úgy éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy úthenger, nos, nem éppen az ment át rajtam. Luhan karjaiba szinte belecsapódott egy ismerős test, ő pedig továbbra is mosolyogva, védelmezően fonta köré a karjait. 

- Kösz, ez igazán jól esik... - tettem a mellkasom elé a karjaimat és sértetten bámultam rájuk.

- Hiányoztál Lulu - szólalt meg a furcsán ismerős.

Hangja hasonlított az enyémhez, ezért szokatlanul rosszul éreztem magam, és kíváncsian mentem az autónak a másik oldalához. Így láttam Luhan vállát, és azt is, akit a karjaiban tartott.

Elkerekedtek a szemeim, még a szám is tátva maradhatott mikor megláttam saját magam. Ezért volt olyan nagyon ismerős, mert az én vagyok! Kettő van belőlem? Én erről miért nem tudok?

- Te is nekem Sehun - nevetett fel Luhan, és egy puszit nyomott a... az én homlokomra.

Hitetlenül ráztam meg a fejem, ezért nézett át rajtam Luhan, ezért futottam át saját magamon. Szentséges ég, mi történt velem? 

Átható tekintettel figyeltem, ahogy saját magam pipiskedek fel, és kérem szavak nélkül Luhant, hogy csókoljon meg. Ő pedig ezt előszeretettel meg is teszi. Furcsa volt ezt kívülről látnom, furcsa volt magamat boldognak látnom Luhannal. Ujjaikat összefonták és úgy indultak a ház felé, kötelességemnek éreztem beleszólni, elfeledkezve mindenről.

- Öhm, a ház már másé, nem a... Tiétek - mutogattam eléjük állva, de jómódúan átmentek rajtam.

 Idegesen szívtam magamba a levegőt és végül utánuk mentem. A ház belülről semmit nem változott, kivéve egyet. Egy csomó kép a falra volt akasztva, mindegyiken ketten voltunk Luhannal.

Halvány mosoly szökött arcomra amint végignéztem rajtuk, tetszettek nekem ezek a képek, még azok is, amiken egymást csókoljuk. 

- Luhan, csinálok teát, kérsz? - kérdezte a hasonmásom, felültem a konyhapultra és úgy mértem végig magam. Külső szemmel is jól nézek ki, ez tény.

- Állj! Te meg mit csinálsz?! - akadtam ki mikor Luhan megfogta derekam és magához rántotta testem.

Miközben én itt idegeskedek, az, aki Luhan karjai közt van, nevetve bújik hozzá. A látvány, nem tagadom, megnyugtatott. A végén még mosolyogtam is rajtuk, bár sose hittem volna, hogy ilyen helyzetbe kerülök. Hogy saját magam lássam, ahogyan éppen Luhannal huncutkodom, uhm...

- Meg kukoricát is csinálj! - nyomott kipirult arcomra egy csókot, aztán a számra is.

- Mondd, legalább jól csókolok? - hördültem fel megint, ám egyre jobban kezdem azt hinni, hogy úgy kéne vennem ezeket, mint az, aki átéli, de hát az is én vagyok! Mégsem így viselkedem, ehelyett Luhan szeretetteljes szemeibe néztem és rámosolyogtam.

Rendben, vegyük így. Nem figyeltem magam amint a pattogatott kukoricára várok a mikró előtt és készítem a teát. Helyette bementem Luhanhoz a nappaliba. Ahelyett hogy csodálnám magam kívülről, Luhant figyelem, hát nem fantasztikus?!

A kanapén ült, inkább feküdt miközben a telefonját nyomogatta. Régen is ezt csinálta, akkor mindig közelebb ültem hozzá, és megnéztem mit csinál. Nem tudom, hogy az, aki jelen pillanatban a konyhában van, ilyen-e, de én, aki itt van, és konkrétan nem is látható, ilyen vagyok.

Kíváncsian mentem oda hozzá és meredtem a telefonjára, rájöttem, hogy ők, azaz mi, vagyis... Ahh, nem tudok ezen kiigazodni! Kész agybaj ez az egész, hiszen ha én itt vagyok, hol van Luhan? Miért vagy belőlem kettő, és abból az egyik, azaz én, miért vagyok észrevehetetlen?

Én irányítom az érzéseimet, de van egy másik én is, aki őrülten szerelmes Luhanba. És Luhan is belé, hiszen éppen a rajongóknak válaszol. Azoknak, akik ezek szerint tudnak róluk. És elfogadják őket, aranyos kérdéseket tesznek fel, amikre Luhan őszintén válaszol. Ezzel engem az őrületbe kergetve, mert akaratlanul is tetszenek a válaszai.

- Itt is vagyok, mit nézünk? - a konyha felől igyekezett telerakott kezekkel a másik én, akire jelen pillanatban rettentő irigy voltam.

Hiszen ki ne akarná, hogy valaki annyira szeresse, mint Luhan őt? Én miért nem érezhetem ezt? Legszívesebben átvenném most a helyét, hogy én ülhessek Luhan mellé. De ez nem történt meg, mert Luhan nem engem, hanem őt vonta karjaiba és az ő fejére nyomott egy puszit.

Habár az az illető ott, én voltam, most mégsem éreztem semmit. Semmi olyat, amit ő érezhet. Valami bugyuta szerelmes filmet néztek, amint észrevettem saját magamat nem is kötötte le a film, annál inkább Luhan. 

- Lulu? - halk hangom töltötte meg a nappali terét, miután a filmnek vége lett. Kérdőn bámultam magamra, mit akar mondani.

- Tessék? - Luhan lenézett rá, csillogó szemeibe nem is tudom, hogyan tud belenézni az ember.

A film közben nem vettem ezt észre, ahogy akkor sem, mikor elé mentem hazaérkezésénél. Csak akkor csillog a szeme, mikor rám néz, és ezt én most fedeztem fel, miközben az ölébe ülő már teljesen tisztában lehet ezzel. De nekem most esett le, és ez hatalmas melegséggel töltött el.

- Szeretlek! – hangom a szokottnál is rekedtebb volt, meglepődtem magamon, és kíváncsian vártam Luhan válaszát, ahogy a másik énem is, azonban ő már olyan nyugodtsággal figyelt, mint aki tudta a választ.

- Én is Sehunie, mindennél jobban - mosolyodott el Luhan, összefonta ujjaikat majd felállva mentek az emeletre.

Egy darabig követtem őket, ám utam nem teljesen arra vezetett amerre ők mentek. Utánuk a hálószoba ajtaja csukódott be, utánam pedig a fürdőszobáé.  A tükör elé álltam, nem láttam magam benne viszont. A bűntudat egyszerre kapott el, fájdalmasan felsóhajtottam és a földre ültem.

Luhan akkora szeretetet tud adni, mint amekkorára több ezer és ezer nő meg férfi vágyik. Itt, ezen a helyen nekem adja, velem érezteti ezeket, míg ott, a valóságban, nem tudja ezt megtenni. Képes vagyok megtagadni szerelmét, pedig rettentően szükségem van rá.

Erre most jöttem rá, és lehet, hogy már késő. Mi van, ha nem tudok visszamenni, ha nem élhetem át Én, azt, amit az itteni énem él át? Ha visszajutok, nem fogom engedni Luhannak, hogy mást szeressen. Hogy kiszeressen belőlem. Soha többet nem fogom ellökni magamtól, sőt... mindig érezni akarom, hogy mellettem van. 

- Szeretlek Luhan... - motyogtam lehunyt szemekkel, könnyeimmel küszködve.

Elmondta mennyire szenved, én pedig hagytam, hogy másfél éven keresztül ezt érezze. Borzalmas ember vagyok, meg sem érdemlem, hogy egy olyan angyal, mint Luhan, engem szeressen.

Hirtelen, kaparó érzés tört rám, a nyakamhoz kaptam egyik kezem és hangosan kezdtem venni a levegőt, ami úgy tűnt, egyre jobban csak elfogy a fürdőből. Erőtlennek éreztem magam, fájt mindenem, és alig láttam valamit.

Felordítottam mikor úgy éreztem, kiszakítják a szívem a mellkasomból, a felettem lévő tükörre néztem miközben összerezzentem.  Eltűnt minden fájdalmam, lehunyt szemeimet azonban még nem nyitottam ki. Hallottam beszédet körülöttem, szipogást mellőlem, majd azt, ahogyan valaki erőteljesen magához ölel. Éreztem illatát, teste melegét, hallottam a hangját, ahogyan a nevemet ismételgeti.

Könnyes arccal néztem rá, ki nem bújva öleléséből. Alig hittem el, hogy itt vagyok, Vele, és ő rám néz, nem pedig át rajtam. Akkor csillogtak szemei, mikor Rám nézett, Én éreztem azt a bizsergést, azt a szeretetet.

- Annyira sajnálom Luhan! Azt, amiket csináltam veled, esküszöm egy szavamat sem gondoltam komolyan! Szeretlek, mindennél jobban szeretlek Luhan! - kántáltam kétségbeesetten, bár tudtam, nem késő még semmihez.

Meglepődve nézett le rám, majd olyan boldogan, mint amilyennek még nem láttam. Nem érdekelt senki és semmi, csak őt akartam.

- Én is szeretlek Sehun. Annyira szeretlek! - ajkait sietősen nyomta enyémekhez.

Alhasam görcsbe rándult, remegő kezeimet a nyaka köré fontam és közelebb húztam magamhoz. Megkönnyebbült, hogy nem löktem el magamtól. Eszem ágában sem volt ellökni, mikor ahelyett magam mellett is tarthatom.

Úgy akartam élni, mint azok, akik mi voltunk. És tudom, hogy így is lesz, mert ez az egész azért történt, hogy felnyissa a szemeimet, és meglássam azt, amire szükségem van. És nekem Luhanra van szükségem. Senki másra.